Szeptember 8-a a fizioterápia nemzetközi világnapja, miután 1951-ben ekkor alapították meg a Gyógytornászok Világszövetségét. Ebből az alkalomból tavaly Széll Gáborral, a DEAC Kosárlabda Akadémia vezető gyógytornászával beszélgettünk, ezúttal pedig a munkáját segítő hölgykoszorú, név szerint Debity Boglárka, Garamvölgyi Anna és Kerék Laura avatott be bennünket munkájuk rejtelmeibe.

Akadémiánk sportszakmai életében jelentős szerepet vállal a mozgástudományi csoport, azon belül is a gyógytornász-fizioterapeuták. Széll Gábor csapata második közös szezonját kezdi meg idén, a lányok a DEAC Kosárlabda Akadémia korosztályos gárdái mellett tevékenykednek, feladatuk a csoport a fiatal játékosok teljesítményének maximalizálása. Kosarasaink egészségügyi problémáinak észlelését a gyógytornászok látják el, ezáltal a lányok napi kapcsolatban vannak az edzőkkel és a játékosokkal.  Anna, Bogi és Laura ritkábban kerülnek reflektorfénybe, de a háttérben szorgalmasan dolgozva rengeteget tesznek azért, hogy sportolóink eredményesen szerepelhessenek a megmérettetéseken. A fizioterápia világnapja azonban teljes mértékben róluk szól, stábunk pedig fel is tett nekik pár kérdést munkájuk kapcsán.

Miért lettetek gyógytornászok, és mit jelent számotokra ez a hivatás?

Debity Boglárka: – 3 éves korom óta balettozom, ami egy nagyon szigorú szabályrendszer megtanulását, alkalmazását követeli meg az izmoktól/ízületektől. Hibázni nem lehet, így muszáj volt már gyerekként is a tökéletes kivitelezésre törekednem. A hosszú évek alatt a mozdulatok, és mozgáskombinációk fanatikusa lettem. Az egyetemi jelentkezéskor az motivált, hogy a mozgásfejlesztés területén tanulhassak, dolgozhassak. Erre kiváló választás volt az egyetemi gyógytornász szak. Sport iránti szeretetem miatt már a beiratkozáskor tudtam, hogy ebben szeretnék dolgozni, fejleszteni, így a posztgraduális képzéseimet, és a mesterszakot (humánkineziológia, Testnevelési Egyetem) is ezen céllal végeztem.Számomra ez a hivatás egy olyan csodálatos eszköz, mellyel visszaadhatjuk a pácienseinknek a mozgás élményét, és a reményt; fejleszthetjük a sportban alkalmazott mozgásformák minőségét, kivitelezését; továbbá megoldást találhatunk évek óta fennálló problémákra is. Gyógyítunk, ami úgy gondolom önmagában is érték.

Garamvölgyi Anna: – Az emberek iránti türelmem, és egy kiváló biológiatanárnő motivált, hogy ebbe az irányba folytassam felsőoktatásbeli tanulmányaimat. A rendszeres mozgás mindig is az életem része volt, hamar megtapasztaltam, hogy a test fizikális állapota milyen nagymértékben befolyásolja mentális egészségünket, és életminőségünket.

Kerék Laura: – Kisgyerekkorom óta fontos szerepet tölt be a mozgás az életemben. Nagy mértékben meghatározta a jövőmet, hogy sportgimnáziumba jártam, majd gyógytornásznak tanultam. Elképzelni sem tudtam volna magamnak olyan munkát, ami egész napos irodai létet igényel. A régi akrobatika edzőm egyben gyógytornász is volt, és próbált minden edzésbe belecsempészni pár prevenciós blokkot, és ha volt valami panaszunk, igyekezett segíteni. Talán ezen a ponton döntöttem el, hogy gyógytornász leszek. Szerintem elképesztően jó, hogy csupán a két kezünkkel, egyénre szabott gyakorlatokkal meg tudunk gyógyítani embereket. Az, hogy itt az akadémián ilyen eszközparkunk van, nagy mértékben segíti a munkánkat, a játékosok felépülését.

Hogy kerültetek az akadémiához, miért tartottad/tartod jó lehetőségnek a DEAC KA-n való munkát?

DB: – Az akadémiai álláshirdetést először egy közösségi oldalon láttam megosztva. Ekkor én még a Kenézy Kórház Rehabilitációs osztályán dolgoztam. Az akkori főnököm tudta, hogy minden álmom főállású sportfizioterapeutaként dolgozni, így támogatott az önéletrajzom beadásában. Egy szakmai beszélgetést követően telefonon kaptam a jó hírt, miszerint felvettek az Akadémiához. Nagyon boldog voltam. A DEAC-nál olyan eszközökkel fejleszthetem a játékosainkat, melyeket az NBA-ben, vagy külföldi magánklinikákon is használnak. A szakmai stáb összehangolt munkája lehetővé teszi, hogy a profizmusra tudjunk törekedni. A kosarasok így tényleg egy komplex szemlélettel átitatott megfigyeléssel, fejlesztéssel és rehabilitációval gazdagodnak minden egyes nap. Hálás vagyok, hogy itt dolgozhatok!

GA: – Szerencsésnek érzem magam, mert az Akadémián azzal foglalkozhatok, amit igazán szeretek, kiváló szakemberekkel karöltve, valamint országszinten kiemelkedő eszközpark mellett. Úgy gondolom, itt adottak körülmények, hogy szakmailag magasabb szintre kerüljek, ami véleményem szerint minden munkahely megválasztásánál rendkívül fontos szempont.

KL: Hallottam, hogy gyógytornászt keresnek, így elküldtem az önéletrajzomat. Épp akkor végeztem a Testnevelési Egyetemen humánkineziológia szakán. Az első éveimben, az egészségügyben szerettem volna tapasztalatot szerezni, majd a mesterszak befejezése után a sportra nyergeltem volna át. Ez a terv megváltozott, amikor hírt kaptam a DEAC szándékairól. Nagyon boldog voltam, mikor felvettek, hiányzott a sportolói közeg. Olyan munka folyik nálunk, amiről korábban csak álmodni mertem. Az edzések, a rehabilitációs foglalkozások mind jó hangulatban telnek, családias a légkör, számíthatunk egymásra a kollégáimmal. Rengeteget tanultam az elmúlt egy évben, amiért hálás vagyok.

Hogyan telik egy átlagos napotok az akadémián?

DB: – Átlagolni nem igazán lehet, inkább csak periodizálni. A nyári időszakban általában a rehabilitációs edzések egész nap zajlanak, hiszen nincsen iskola. Emellett a könyvelést végzem és a labdás edzésen is részt veszek. Iskolaidőben már komplikáltabb, hiszen fiúk amíg gimnazisták, csak délután tudnak egyéni foglalkozásokon részt venni. Mivel én az idősebb korosztállyal dolgozom, így az egyetemistákkal van lehetőségünk délelőtt tornázni, kezeléseket adni. A nap közben előforduló szabadidőben a könyveléssel foglalkozom, illetve minden héten vannak kitűzött céljaink, amelyekre készülni kell. majd Az esti edzéseken is jelen vagyok, megfigyelem a játékosokat, illetve, ha van sérülés, ellátom.

GA: Ami engem illet, a délelőttök általában szakmai megbeszélésekkel telnek. Amint vége az iskolának, elkezdjük a fizikoterápiás kezeléseket, majd az edzések alatt sérülésmegelőző, és rehabilitációs munka folyik.

KL: Az augusztus az mindig nagyon kemény. Felkészülés a szezonra, napi két edzés, felmérések, plusz idén ráadásul két hétre edzőtáborba is elutaztunk. Most, hogy újra iskola van, a játékosok a délelőtti órákban nem elérhetőek, velük iskola előtt és után tudunk foglalkozni. Délelőttönként megbeszélések vannak, majd suli után érkeznek a sérültek kezelésre. Ezek után együtt megyünk a csapatedzésre, ahol egy külön prevenciós blokkot kapunk az edzőktől. Az tréningek alatt is folyamatosan dolgozunk a sérültekkel, így jól tudjuk kontrollálni a visszatérésüket is. Szerencsére eddig egy kiújuló sérülés sem volt nálunk. Hétvégente elutazunk a srácokkal a meccsekre is, ezek az utak mindig jó hangulatban telnek.

Mit tartotok a munkátok legnehezebb részének, és mit szerettek benne a legjobban?

DB: – A legnehezebb rész talán az, amikor látom egy adott játékoson, hogy szeretne edzeni, meccsre menni, viszont a sérülése miatt még rehabilitáción kell lennie. Mindig sürget az idő a sportban, viszont muszáj a protokolljainkon végigmenni, mert csak így tudjuk minimalizálni a kiújuló sérülés kockázatát. Nagyon sok mindent szeretek a munkámban. Szeretem azt, amikor még a mai napig is elérzékenyülök egy győzelmünkön, vagy amikor látom a csapatomat örülni. Jó érzés az, amikor épp egy sérülést látok el, és addig a többiek elkezdenek nyújtani a megtanult sorrendben. Jó érzés, hogy bíznak bennem, a tudásomban, így elképesztően gördülékenyen tudunk együtt dolgozni. Szeretek meccsekre járni, lüktető pulzussal szurkolni a kispadon. Együtt visszük végig a szezont, együtt örülünk, és együtt bánkódunk, így mondhatni családdá formálódunk év közben. Az is nagyon boldoggá tett, hogy idén a magyar U16-os fiúválogatottnál is számítottak a munkámra. Ezek a pillanatok felbecsülhetetlenek.

GA: – Amit legjobban szeretek, hogy igazi csapatként dolgozunk, nemcsak a performance-részlegen, hanem az edzői stábbal is. Ezen kívül adott folyamatos fejlődési lehetőség, ami számomra szintén nagyon fontos. Természetesen akadnak nehézségek is, de a munkám iránti elhivatottságom által ezeken túl tudok lendülni.

KL: Számomra a sok szervezés, koordinálás a legnehezebb. Beosztani a méréseket, és a kezeléseket. Sokan vagyunk, a kollégákkal is folyamatos egyeztetés szükséges, hogy szabad legyen a kezelő és az adott eszköz, amire épp szükségünk van. De bevallom, hogy a dokumentálás sem a szívem csücske. Kárpótol viszont a csapat, az ittlét hangulata, dinamikája. Jól kijövünk a fiúkkal, edzőkkel is, de ez érvényes ugyanúgy többi kollégára is. A meccseken mindig nagyon izgulok a srácokért, szeretek ott lenni ilyenkor is mellettük. Talán mi egy picit bizalmasabb szinten ismerjük meg őket az egyéni rehabilitációs foglalkozások során, és esetenként mentálisan segítségükre lehetünk.