Vezérbikákkal teli, olykor ego-harcoktól sem mentes közösségből egységes és ütőképes brigádot formált Kovács Imre és stábja a 2025–26-os szezonban. A munka jutalma egy újabb aranyérem lett. Az immár kétszeres U21-es bajnokcsapat vezetőedzőjével nagyinterjút készítettünk.

Újabb szezon, újabb bajnoki cím, újabb bajnoki interjú… Reméljük, azért nem unod.

Kovács Imre: Nem vagyok túl nagy szószátyár, de ehhez hozzá tudnék szokni.

Gondoltad volna, hogy ismét aranyérem kerül a nyakatokba?

KI: Attól függ, mikor. A felkészülés során például még nem foglalkoztam ezzel, ahogyan az alapszakaszban sem. Lépésről lépésre haladtunk, elsőként a döntőbe jutást igyekeztünk kivívni. Aztán persze megjött az étvágyunk. Hogy teljesen őszinte legyek, a fináléban már nem voltak kétségeim.

Kisebb hidegzuhannyal indult az idény, két meccs után győzelem nélkül állt a csapat. Ha túlzottan nem is, de egy picit ránk ijesztettetek…

KI: Az elején szinte egyáltalán nem tudtunk együtt készülni, a meccskeret gyakorlatilag a parketten találkozott. Egymással is, meg a taktikai elvárásokkal is. Az viszont egyértelmű volt számomra, hogy amint egy kicsit rendeződik a sorsunk, a helyünkre kerülünk majd.

Jövendölésed beigazolódott: a két fiaskót tizenkét győzelem követte.

KI: A játékosok szép lassan megértették a koncepciót és összeértek. Azt látni kell, hogy két külön egységből tevődött össze a brigád. Volt egy rutinos, sokat látott magunk, azonban mivel a növendékeink legalább két bajnokságban szerepeltek, az alapszakaszban a junioroknak is bőséggel jutott játékidő. Nekik az U21-es bajnokság jelentős ugrást jelentett, de elégedett vagyok a teljesítményükkel, hiszen aktív részt vállaltak a menetelésünkből.

Az idősebbek hogyan birkóztak meg a vezérszereppel?

KI: Maximálisan felnőttek a feladathoz, akár a parketten, akár azon kívül. Mindenki tudta, mikor kell felkötni a gatyáját, ami nekik köszönhető.

Miként tudtatok úrrá lenni a „többfrontos háborúból” adódó nehézségeken?

KI: A szezon közben kialakult egy jól működő rendszer a közös edzéseket illetően. Az adott időszakokra jutó terhelés függvényében minden héten igyekeztünk legalább egy-két olyan alkalmat keríteni, amikor együtt készültünk és csak a saját dolgunkkal foglalkoztunk. Ez hatalmas segítséget jelentett.

A döntő előtt említetted is, hogy mennyire hasznosnak bizonyult az az intenzív, másfél hetes együtt töltött időszak.

KI: Csodákat ott már nem lehetett tenni, viszont a terhelést a saját igényeink szerint tudtuk optimalizálni. Volt egy kis ego-harc is, amit szintén helyre kellett billentenünk.

Nocsak, valóban?

KI: Oh, bizony. Ez elkerülhetetlen, ha egy csapatban ennyi a kiváló képességű játékos, akik egytől egyig „vezérbikák”. A döntőben azonban ennek nyoma sem volt; mindenki alárendelte magát a csapatérdekeknek. Ennek meg is lett az eredménye.

Kívülről úgy tűnik, hogy sok esetben éppen a srácok önbizalma, vagánysága vezet a sikerekhez.

KI: A tréningeken azt sulykoljuk beléjük, hogy akarjanak fejlődni és merjenek vállalkozni. Gál Csongi példája remekül mutatja, hogy tudatos munkával mekkora előrelépést lehet elérni az önbizalom tekintetében. A másik dolog, hogy magasan húzzuk meg a faulthatárt. Szeretnénk, hogy hozzászokjanak a kemény, fizikális küzdelemhez. Egyszerű az elvünk: verd meg a védődet, bármi áron. Legyél okosabb, erősebb, gyorsabb annál, aki előtted áll. A büntető ajándék. Ez a hozzáállás számos gödörből kihúzott minket.

Térjünk vissza az akadémia sporttudományos hátteréhez: mekkora segítséget jelent a mindennapokban?

KI: A titok a szisztematikus munka. A háttérinfrastruktúra mellé idehoznám a Piros-csoportos szerepeltetést is, hiszen lehetővé teszi, hogy mindenki abban a bajnokságban játszhasson, amelyikben a legtöbbet tud fejlődni. Mozgásteret ad, hogy tudjunk sakkozni a percekkel, a terheléssel. Az edzéseket mi, edzők rakjuk össze, de óriási segítséget jelent Farkas Zoltán kollégánk jelenléte, aki meghatározza a tréningek nehézségi fokozatát, intenzitását.

A pécsi hétvége előtt ez látszólag tökéletesen sikerült.

KI: Igen, bár hozzátenném, hogy a mi padunk volt a leghosszabb, és szerencsére akadtak olyan ütközetek, ahol még pihentetni is tudtunk.

A taktikának mekkora szerepe volt a végső diadalban?

KI: Jelentősen kisebb, mint tavaly. Természetesen minden meccsre készítettünk egy koncepciót és némi furfangot is bevetettünk, ha kellett, de nem ez volt a kulcs. Nagyjából 2-3 figurából hoztuk le az egész döntőt, míg egy évvel ezelőtt még kis „puskacetlit” is tettem a hátsó zsebembe, annyi játékunk volt.

Az NKA hazai környezetben, saját szurkolói előtt vívhatta meg az aranycsatát, mégis végig a DEAC dominált. Minek köszönhetően?

KI: Itt jön a furfang része. Ellestünk és továbbfejlesztettünk egy védekezésbeli szisztémát, ami működött. Amikor pedig láttuk, hogy bejön az elképzelésünk, a srácok divatos kifejezéssel flow-ba kerültek. Félreértés ne essen, nem akarok nagyképűsködni, de egy pillanatig nem éreztem, hogy veszélyben lehet a címvédés.

Volt olyan játékosod, aki pozitívan lepett meg idén?

KI: Ahogyan korábban mondtam, nagyon elégedett vagyok a juniorokkal, de közülük is kiemelném Vadai Balázst. Óriásit fejlődött az önbizalma és a játékintelligenciája is, képzettebb és bátrabb lett. Felsorolhatnám nyilván egytől egyig az idősebbeket is, de ők talán már ki is nőtték az U21-es bajnokságot.

Ha már az idősebbek: hol tartanak az U21-es csapat kulcsemberei a felnőtt kosárlabdázóvá válás felé vezető úton?

KI: Az egyéni képességeket tekintve mindegyiküknek van olyan, amiben közel készen állnak: gondolok itt mondjuk Varga Feri gyorsaságára vagy Gál Csongor dobókészségére. Azt vallom, hogy mihamarabb be kell dobni őket a mélyvízbe jelentőségteljes A-csoportos mérkőzéseken is, hogy minél többet tapasztalhassanak.

Zárókérdés: immár otthon is kész a „kezdőötös”, nemrég öttagúra bővült a család. Mekkora motivációt ad számodra a feleséged és a gyermekeid?

KI: Mindenben támogatnak, ami a világot jelenti nekem. Volt olyan, hogy a kiscsalád együtt nézte az egyik találkozónkat. Ennél többet egy edző nem kívánhat.