U20-asaink tizenkilenc éven át tartó átkot törtek meg azzal, hogy május elején felülhettek a korosztályos bajnokságuk trónjára. Az aranycsapat trénerével, Nemes Péterrel részletekbe menően felelevenítettük a csaknem két évtizede áhított bravúrig vezető út állomásait.

DEAC KA: Kezdjük az interjút egy találós kérdéssel. Ráthonyi Tamás, Czeglédi Károly, Sarkadi Ferenc és Kozák István – mi lehet a közös pont a felsorolt szakemberek karrierjében?

Nemes Péter: – Azt tudom, hogy mindnyájan a cívisvárosi kosárlabdázás sikereiért dolgoznak, azonban hirtelen csak ennyi jut eszembe. Kaphatnék esetleg némi segítséget?

Legyen így. A névsorhoz 2023-ban Nemes Péter is csatlakozott.

NP: – Így már sejtem a megoldást. Ez a debreceni utánpótlás-bajnokcsapatok edzőinek listája?

Talált-süllyedt. Városunkban csupán az említett trénerek tudtak felülni egyesületi szinten alakulataikkal valamelyik korosztályos bajnokság trónjára. Milyen érzés, hogy az idei szezonnal Ön is beírta magát a debreceni kosárlabdázás történelemkönyvébe?

NP: – Rendkívül megtisztelő. Elképesztően boldog vagyok, hogy felértünk a csúcsra. Nehezen lehet szavakba önteni azt az érzést, ami a döntő lefújását követően átjárt, a történteket talán még a mai napig nem dolgoztam fel teljesen. Véleményem szerint minden edző ezt az eufóriát keresi a szakmában, szerencsés vagyok, hogy nekem megadatott az átélése. Emellett mérhetetlenül büszke vagyok a játékosaimra, hiszen egyértelműen ők voltak a menetelés főhősei.

Tavaly nyáron, a szokásos idénynyitó mádi konferencián akadémiánk edzői számot adtak addigi pályafutásuk legszebb eredményéről, legkedvesebb emlékéről. Akkor Ön a szolnoki U20-asokkal megszerzett bronzérmet választotta. Most hogyan nyilatkozna?

NP: – Az idei nyilvánvalóan egy olyan diadal volt, amely ritkán adatik meg az ember életében, ezáltal egyértelműen a rangsor elejéhez tartozik. A bajnoki győzelem a fiúk és a szakmai stáb esetében is igazolta, hogy a lelkiismeretes munka kifizetődik. Ami engem illet, még motiváltabb lettem, és bár tisztában vagyok vele, hogy az aranyérmet nem minden évben a mi nyakunkba fogják akasztani, a jövőben is azon leszek, hogy a legjobb tudásom szerint segítsek aktuális együtteseimnek és a fiatal kosarasoknak.

Az U20-as gárda az Andjelko Mandics-Darko Ivanovics páros irányításával vágott neki a küzdelmeknek, majd januárban Mandics mestert az élvonalbeli csapat kispadjára szólította a kötelesség, a karmesteri pálca pedig az Ön kezébe került. Ekkor már két éve nem ’meccselt’ élesben, egy-egy beugrást leszámítva. Könnyedén visszaszokott az oldalvonal melletti léthez?

NP: – Valóban, az elmúlt két esztendőben segédedzői feladatokat láttam el az akadémián, de ezidő alatt is rengeteget fejlődtem, tanultam a kollégáimtól. A lehetőségnek persze nagyon örültem, ezúton is szeretném megköszönni a klubvezetésnek, s különösen Andjelko Mandicsnak, mivel úgy értesültem, hogy ő javasolt engem a megüresedett pozíció betöltésére. Kinevezésemkor azt a célt tűztem ki, hogy tartsuk meg az Andjelko által megkövetelt minőséget az edzéseken és a mérkőzéseken. A finálé végeredménye azt mutatja, hogy ezt összességében megvalósítottuk.

Miként osztották meg a feladatokat Darko Ivanoviccsal?

NP: – Az összecsapások előtti kutatómunkát főként Darko végezte el. Közösen átrágtuk magunkat a soron következő ütközetek lehetséges forgatókönyvein, megbeszéltük az ellenfelek játékrendszereit, erősségeit, gyengeségeit. A találkozók közben is hatalmas segítséget nyújtott számomra a jelenléte. Rutinjából adódóan kiváló tanácsokat adott, és mivel a felnőtt mezőnyből jól ismerte a riválisok kulcsembereit, velük kapcsolatban is hasznos információkkal látott el. Remekül működött a kettőnk közötti kommunikáció és azt is mindig felismerte, hogy mikor hogyan tud segíteni nekem és a csapatnak. Élveztem vele dolgozni.

Az a parketten is látszott, hogy olajozottan fut a gépezet, hiszen a Nemes-Ivanovics duó vezetésével 9-1-es mérleget produkáltak U20-asaink az alapszakaszban. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
NP: – A keretet már ismertem, így az összecsiszolódással nem akadt probléma. Könnyű volt egyről a kettőre haladni a srácokkal, mivel mindnyájan megfelelő mentalitással rendelkeznek: fejlődni akarnak és győzni. Előfordultak kisebb hullámvölgyeink a sűrű edzésprogram és meccsek tömkelege közepette, de ezt természetesnek tartom. A lényeg az, hogy a hétvégi erőfelmérők többnyire pozitívan alakultak. Kiemelném a Honvéd elleni idegenbeli diadalt, hiszen egy fontos mérkőzésen vettük el a piros-fehérek hazai veretlenségét. Ugyanakkor a szombathelyi botlás nagyon bosszantott. A reguláris szakasz befejeztével ’déjá vu’ érzésem volt. Szolnokon is körülbelül féltávnál vettem át az U20-asokat és akkor is egyetlen vereséggel jutottunk el a döntőig, végül pedig edzői pályafutásom addigi legfényesebb sikere kerekedett ki a dologból. Óvatosan meg is említettem a feleségemnek, hogy ez kedvező előjel.

Ha már szóba jöttek az előjelek: az U20-as pontvadászat nyolcas döntőjének, a Morgen Ferdinánd Emlékbajnokságnak az Oláh Gábor utcai Sportcsarnok adott otthont. Két esztendeje U18-as finálét rendezett a DEAC, amin másodedzőként volt érdekelt. Az akkori tornán úgy tűnt, hogy juniorjainkat megbénította a hazai pálya okozta nyomás – nem tartott attól, hogy ez most is bekövetkezhet?

NP: – A stábbal igyekeztünk levenni a terhet a játékosokról, próbáltunk elenyésző jelentőséget tulajdonítani annak, hogy saját közönségünk előtt kell bizonyítanunk. Emellett a fiúk nagyrésze idén a Piros csoportban jóformán kéthetente megtapasztalhatta, hogy milyen otthon országos döntő színvonalú és olykor hangulatú csatákat vívni, volt rutinunk ebben a tekintetben. Utólag azt kell mondjam, hogy csak pluszt adott a hazai pálya és a debreceni publikum.

A bajnoki címig vezető út ágrajzát látván úgy fogalmazott, hogy a trófea felemeléséhez egymás után három döntőt kell megnyerniük. A nyitányon rögtön a címvédő NKA Pécs várt a társaságra, hibázási lehetőség pedig az egyenes kieséses lebonyolításból adódóan nem volt. A csapat viszont elbírta a vállakra nehezedő súlyt, mi több, talán az szezon legjobb, de biztosan a legérettebb játékával rukkolt elő.

NP: – Tisztában voltunk azzal, hogy elsősorban a negyeddöntőre kell összpontosítanunk, mivel ha onnan továbbjutunk, már éremért játszhatunk. Több napon keresztül kizárólag a pécsiekre fókuszáltunk az edzéseinken, miközben a stábbal rengeteget dolgoztunk a háttérben. Kollégáimmal a legapróbb részletekig kielemeztük a Rátgéber Akadémia játékát, kis túlzással csak azt nem néztük át tüzetesen, hogy ifistáik hány görcsre kötik a cipőjüket. Az erőnléti edzők és a gyógytornászok munkájának jelentőségére is rá kell világítanom, ők is emberfelettit nyújtottak annak érdekében, hogy mindenki optimális állapotban legyen a megmérettetésre. Az alapos preparáció meghozta gyümölcsét, akármit húzott az NKA, tudtunk rá válaszolni, jó döntéseket hoztunk, és magabiztosan jutottunk az elődöntőbe.

Ahol az a Budapesti Honvéd következett, mely az utóbbi években többször is mumusa volt utánpótlásműhelyünknek. Példának okáért a már hivatkozott, két évvel ezelőtti junior döntőben is a fővárosiak tréfálták meg a mieinket, sőt, a mostani U20-as alapszakasz odavágóján is felülkerekedtek, méghozzá a Nagyerdőn. Sokáig az elődöntőben is a Honvédnak állt a zászló, ám az utolsó öt percben egy szédületes futással fordítottak ifjoncaink. Honnan merítettek energiát a hihetetlen hajrához?

NP: – Tény, hogy az első meccs végéhez közelítve már a parketten töltött percekkel is próbáltunk okoskodni, de nem hinném, hogy azért maradt még üzemanyag a tankban, mert egyesek öt-hat perccel kevesebbet játszottak a Pécs ellen. Szerintem szimpla a magyarázat, és már el is hangzott a beszélgetés során: a srácok nyerni akartak. Nem volt szükség extra ösztönzésre, tudták, hogy mit kell letenniük az asztalra azért, hogy a dobogó legfelső fokára állhassanak. Akkor sem estek kétségbe, amikor éppen nagynak tűnt a hátrány. Tisztában voltak a képességeikkel és a szerepeikkel, illetve mi, trénerek is azzal, hogy ha valaki, akkor ez a brigád képes eltűntetni a deficitet a kevés idő ellenére is. Példás mentalitású fiúk alkották a keretünket, el is mondtam a vezetőségnek, hogy minden edző arról álmodik, hogy ilyen csapata legyen.

A Honvéd ellen több olyan, kívülről kritikusnak látszó periódus is előfordult, amikor tanítványai hullámvölgybe kerültek, amiket kihasználva elhúzott a BHSE. A mérkőzés eleji rövidzárlat alkalmával a végsőkig kivárt az időkéréssel, a hajrában pedig a kilenc pontos hátrány ellenére egyáltalán nem hívta magához csapatát. Kockázatos, már-már hajmeresztő döntés volt hagyni, hogy játékosai maguktól kászálódjanak ki a hullámvölgyből és szerezzenek új lendületet, de az élet Önt igazolta. Ennyire bízott fiaiban?

NP: – Az alapszakaszban kísértetiesen hasonló szituációba kerültünk a budapestiek otthonában. Akkor bejött ez a húzás, és mivel az elődöntő menete megtévesztésig arra a mérkőzésre emlékeztetett, az a megérzésem támadt, hogy talán újra beválhat. A játékstílusunk indikálta, hogy a végjátékban képesek lehetünk ledolgozni a különbséget és úgy véltem, megvannak azok az eszközeink arra, hogy megszakítás nélkül kikecmeregjünk a negatív szériából. Igaz, hogy már a takarító is időkérésért kiáltott a csarnokban, mégis úgy határoztam, hogy hallgatok az ösztöneimre és lesz, ami lesz, vállalom érte a felelősséget. Nyilván rosszul is elsülhetett volna, szerencsére nem így lett.

A Sopronnal szembeni aranycsatában aztán ismét a negyeddöntős arcát mutatta a DEAC, felnőttes kosárlabdával harmincöt percig maximálisan kontrollálták az eseményeket, fél kézzel gyakorlatilag már fogták a serleget. Majd jött a dráma: a vendégek szinte a dudaszó pillanatában hosszabbításra mentették a finálét. Megfordult a fejében, hogy kicsúszhat a kezeik közül a győzelem?

NP: – A Sopron egy kitűnő együttes, nagyra becsülöm az ott folyó szakmai munkát, megérdemelten jutottak el ideáig, de ebben a döntőben igazából csak nekünk volt veszítenivalónk. Végig vezettünk, hol többel, hol kevesebbel, de mi irányítottunk, nem volt benne a levegőben a túlóra. Az utolsó percekben, ahogy egyre közelebb jutottunk a célvonalhoz elbizonytalanodtunk, belehibáztunk, amit az SKC felnőtt rutinnal is rendelkező kulcsemberei megbüntettek. Tóth Dániel egyenlítő találata – amihez egyébként őszintén gratulálok neki – valóságos tőrdöfés volt a szívünkbe, azonban gyorsan el kellett hessegetnünk a negatív gondolatokat és ehelyett az új helyzet megoldására kellett koncentrálnunk. Hittem a fiúkban, biztos voltam benne, hogy a hosszabbítás a miénk lesz.

Az egyik, ha nem a legerősebb keret az Öné volt a tornán, de a sport világában gyakran nem a legjobb játékosokból álló csapatok nyerik a bajnokságokat – ahogyan a mondás is tartja, a dudások nem mindig férnek meg egy csárdában. Kellett külön figyelmet fordítania az egok menedzselésére?

NP: – Ez egyáltalán nem jelentett gondot. A srácok imádják egymást, szabadidejükben is sokat vannak együtt, szeretnek közösen dolgozni, vállvetve harcolni a sikerekért. Mindenki tisztában volt a saját feladatával, senkit sem lógott ki a sorból. Ha a mérkőzéseken belül adott esetben egy-egy rossz döntésre, vállalásra fel is hívtuk a figyelmet, ez nem generált vitát, megértették, elfogadták, amit mondtunk. A páratlan csapatösszhang nagymértékben hozzájárult az első helyezésünkhöz.

A debreceni utánpótlás tizenkilenc esztendeje várt egy újabb bajnoki címre. Érthető módon óriási volt az öröm, miután beteljesült az álom. Megosztana néhány kulisszatitkot arról, hogyan zajlott a finálét követő ünneplés?

NP: – A pezsgőzés már a játéktéren elkezdődött, folyamatosan egymás nyakában csüngtünk egészen az éremátadásig. A ceremónia végeztével bevonultunk az öltözőbe, ami pedig innentől történt az sajnos nem publikus.

Mit profitált Ön ebből a szezonból, és mit a játékosok?

NP: – Össze kell vonnom az U20-as bajnokságot az NB I. B Piros csoportjával, együtt értékelhető igazán az út, amit bejártunk. A két ligában való helytállás révén a társaság nagyrésze megérett arra, hogy megmaradjon a felnőtt kosárlabdázás valamely osztályában. Részemről sokat jelentett, hogy a döntőig volt időm visszarázódni a vezetőedzői szerepbe, míg a fináléban egy életre szóló élménnyel gazdagodtam és újfent megerősödtem abban, hogy helyem van a pálya szélén. Örültem annak, hogy ezt téthelyzetben bizonyíthattam magamnak. Azóta visszanéztem minden összecsapást, kielemeztem, hol hibáztam – ezek tudatosítása szintén hozzájárul ahhoz, hogy a jövőben még jobb szakemberré válhassak.

Említette, hogy a fiúk megérettek a felnőtt kosárlabdázásra, amit alátámaszt, hogy a keretből már most többen tagjai a DEAC élvonalbeli csapatának. Meddig juthatnak el növendékeink az elkövetkezendő években?

NP: – A Piros csoport teteje és az A-csoport alja hasonló minőséget képvisel. Jól példázza akadémistáink rátermettségét, hogy a PVSK kivételével a felnőtt másodosztály kiemelkedő gárdáit legalább egyszer megvertük, köztük a feljutó NKA Pécset is. Emellett akik már bemutatkozhattak a felnőtt A-csoportban, többnyire élni tudtak a lehetőséggel. A gárdánk gerince jelenleg ott tart, hogy stabilan tudja hozni a két felnőtt pontvadászat közötti szintet. Nehéz megmondani, hogy kiből mi válhat később, hiszen ebben az egyenletben még rengeteg az ismeretlen, a fiatalokat érintő szabályok is változnak, de a jelenlegi ösvény követése megfelelő irány lehet a felnőtt karrier felé sokak számára.